2009. november 20., péntek

Híd és folyó

Paul Valéry egyik dialógusában Szókratész azon mereng, hogy egykor, gyermekkorában ugyan sok lehetséges Szókratész létezett, ám idővel egyre kevesebb lett belőle, és mára egyetlen Szókratész maradt. Ő maradt, úgyis, mind veszteség, mint mindazon ösvények gyűjtőhelye, melyeken senki el nem indult. (Van olyan út, mely érintetlen?) A rengeteg fel nem nőtt Szókratész. Mégis: az egyetlen, aki számít, az, aki az épp beszélő Szókratész porhüvelyét tölti ki.
Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
József Attila elszakadt élet(-Ariadné?-)fonalát végigkövetve magam is hasonlókon kezdtem el merengeni. Ahogy egyre halnak-vesznek az Attilák minden egyes botütéssel, minden el nem rágott ebéddel, minden anyai simogatással az el nem simított remegések között, minden félrecsúszott, de meg nem igazított nyakkendővel, el nem ölelt öleléssel, riadót fújó lélekkel, hideg éjszakával, ellopott farönkkel, hiúsággal-öntudattal, a bajusz minden tétova szőrszálával, jókötésűbb pályatárssal, elrontott rímmel, elámúlással, félelemmel, félrekezeléssel.


S e halott Attilák között feltűnik az egyetlen, akinek sorsa nyílegyenesen mutat az el nem élt élet felé. Nem vagyok híve semmilyen sors determinizmusának. De aki elágazásokban rendre büszkén rossz irányba fordul, s az élet beszűkülésétől már egy idő után nem fél (mert az árvaságból, s nem a csodából táplálkozik), az könnyen egy szakadék fölött ingó kötélhídon találja magát. Ahol elég, ha egyszer megremeg a kéz. József Attila keze többször megremegett – megkapaszkodott. 1937 nyarán, néhány korareggeli rossz szó után a lábai remegtek meg, és nem jöhetett más, csak a körül nem írható zuhanás. A folyóba, mely inkább mély, mint méltó - nem kelnek át rajtad mások, s szárnyaid pihéi esővíztől terhesek. Úgy születünk, hogy idegenek vagyunk önmagunknak és másoknak, és ritkán kerül sor formális bemutatkozásra. Korán vájta fogát belém a vágy, mely idegenbe tévedt. Meg nem született Szókratészok tetemei borítják a sárga köves utat, melyen az jár, aki beszél.
Aki beszél, mindig elkésik a saját életéből, mégis csak ő élheti azt.
Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajú kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.

Sosem azt, aki nem lettél.

2009. november 1., vasárnap

Odaátra

"Igy nevezik általában véve mindazokat a kémiai folyamatokat, amelyek meleg- és fényfejléssel mennek végbe. [...] Minthogy azonban legtöbb É. a levegőben foglalt oxigén rovására történik, a közélet nyelvén É. alatt az égő testnek v. alkotó részeinek oxigénnel való egyesülését értjük." (Kislexikon)
November első éjjelén ilyen meleg- és fényjelzéseket küldünk odaátra, a semmibe, hogy üzenjünk, valakiknek, akik talán magunk vagyunk, vagy belőlünk mások, a reményeink, ösztöneink – a szeretetünk. Szeretetfény és emlékezésmeleg indul ma odaátra, hogy életben tartsa az elmenteket, és velük együtt önnönmagunkat is. (A gyertya, melyet este gyújtottam, ebben a pillanatban lobbant el. Szomorúság távolsága nő közénk.)

ének a semmibe

Ami mögém került, nem sejtem,
kezemből jövőmet kiejtem,
a semmi titkát meg nem fejtem.
Elhullok egy üreg tövében,
a gépből áradó selejtben.

Ne csináljatok magatoknak fából faragott képet,
nevem hiába ne vegyétek,
örököstől elvegyétek.
Hullassatok ki emlékezetetekből,
— talmi ékszer, hamis kincs —
erre rím már régen nincs.
Ki csillogásba merül,
estélyibe-frakkba kerül,
s hullaligetben elterül.
Körösfői lányok,
portékátok eladjátok,
a világnál árvábban,
a halálnál drágábban.

Felebarátod ökre, háza
ne legyen kívánságod váza.
Feküdj az éj peremére,
ne búcsúzz, és ne nézz félre,
meredj a fényes körökre,
maradj fölösnek örökre.

2009. október 22., csütörtök

...átjár, mint huzat...

Ma este láttam Mészáros Márta új filmjét, az Utolsó jelentés Annárólt. Hatan voltunk a moziban, ami egész jónak számít. Nem is ez fontos most, és nem is az, milyen volt a film. Ami jelen pillanatban különösnek tűnik, az két filmebeli kulturális utalás egymáshoz való viszonya. Többször megidéződik József Attila Nagyon fáj kötete, és hasonlóan háttérré válik Kovács Kati Nálad lenni újra jó lenne című dala. Kérdéses, összeköthető-e a két alkotás valamiképp jelképesen az azokat "használó" karakterekkel, jelentésükkel (illetve társul-e ehhez értékminősítés). A József Attila-versek az emigráns Kéthly Anna és otthonmaradt szerelme közötti kapcsolat (emlék)helyei, illetve egy ponton konkrét üzenetté is válnak (ahol a Gyermekké tettél első strófája válik egyetlen, az árulásra figyelmeztető jellé). Kovács Kati dala abban a presszóban hangzik fel, ha jól emlékszem, ahol a besúgó (Anna szerelmének unokaöccse) beszervezése megtörténik. Később e dallam felidézése, eléneklése is arra csábítja Annát, hogy bízzon meg a fiúban. Aki mellesleg a (vallon) trubadúrlírával foglalkozó irodalmár, s így a szerelmi költészet olyan tradíciójának interpretálásáért felelős, mely (többek között a filmben elhangzott előadás szerint) alapvetően határozta meg az európai szerelmes beszédmódot. E hatás tetten érhető József Attilánál, s a populáris szerelmes slágereknél is.


Mindkét mű, a Nagyon fáj és a Nálad lenni újra jó lenne tapasztalata is a szeretett lény elvesztése, s ennek feldolgozhatatlansága. Nem szükséges részletezni, mennyire más összetettséggel beszél a két mű a szerelemről (én és másik viszonyáról). József Attila 1936-os kötetének versei megdöbbentően, alig felfoghatóan messzire jutnak a magány okozta idegenségnek, a psziché pőrére vetkőzésének elmondhatóságában, a nyelv teljesítőképességének határáig jutva. "A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben - // de az hol áll, / hogy nézze, mint dobál halál / s még egyedül kelljen szenvednem!" - olvassuk a nehezen feledhető sorokat. József Attilánál a veszteség nem megszüntethető, a seb nem gyógyítható, s ami megtört két ember között, azt nincs az a sín, ami összeforrasztaná. A megszelídítés felelősségének eljátszása égre kiáltó bűn, s a bosszúban erő nincs, csak átok. Csak a sebmagány marad. "Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat".


A Kovács Kati előadásában népszerűvé vált dal valamiképpen, az elválástapasztalat ellenére, alapvető derűt sugároz - a visszatekintés nosztalgikus derűjét varázsolja elénk a naiv, vidámnak tetsző női hang, az előadó arcáról le nem hervadó mosoly, a pergő táncritmus, a melodikus refrén. "Kék az ég és zöld a fű / íly egyszerű az élet. / Az egyszerűen nem lehet, / Hogy elveszítselek." Itt is megjelenik a szerelmi viszonyosságban az egymásra utaltság, a "kettős teher", de némiképp más kicsengéssel, s annak reményével, hogy nem a törés- és sebtörténet, hanem az újrakezdés problémátlan lehetősége határozza meg az életet. "Mindig kettőn áll a boldogság / Jobban bántottál, mint gondolnád / Megszépíti már a távolság / Az utolsó találkozót." A felelősség nem lett eljátszva, a bántás feledhető, ha símogatás követi, bosszúérzésről nincs szó - de talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a fajta kincstári reménykedés, kapaszkodás is a méltóság elveszítésének következménye. Apró különbség, hogy itt a szerelmes nincs tudatában alantas helyzetének.


Gondolom, van pillanat és helyzet, például egy füstös harmadosztályú csehó közegében, amikor a dallamra van inkább szükség, arra, hogy valami kimossa a lélek hordalékát, s csak valami vattaszerű, szomorkás derű-bút hagyjon maga után, amellyel egy legurított szilvapálinka után ki lehet sétálni az őszi verőfénybe, s talán folytatni. Ezúttal maradnék mégis inkább Attilánál, s az ő szakadékainál. "Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat." Sorai talán nem gyógyítanak a hagyományos értelemben, nem bódítanak el, nem működnek narkotikumként, de a világ olyan természetű értését kényszerítik ki, mely nélkül talán nem is lenne kedvem folytatni. Versbarátaim társaságában viszont befejezni nem akarom - mégsem hagyhatom őket olvasó nélkül.


"Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. / Verset irunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem."

2009. augusztus 11., kedd

Helló Halál...


„Helló Halál, öreg haver!

Négyszemközt állunk a piacon.

Helló Halál, öreg haverom...

A faszomat megmutatom tenéked.”

Ezt a dalt sajnos nem találtam meg a hálón (a Levél nővéremnek 2. albumon található), így egy másik dalt választottam ide, a Tangót (a Frontátvonulásról)...

„Légy ma gyerek és játssz megint velem! Emlékezz, ahogy én emlékezem.”

2009. július 26., vasárnap

Csak műhold voltál

Azok után, hogy előző bejegyzésemben némileg felelevenítettem valamit a fesztiválkoncertek hangulatából, úgy alakult, hogy kb. nyolc év után ismét ellátogattam egyre. Nem volt érdektelen, ahogyan a szinte már csak retusált emlékekként - valahol mélyen belül - létező jelenségek kezdetk feloldódni és bepárologni a mába, elkeveredve a jelen benyomásaival Ki ne szeretné néha ezt az egyveleget, e különös tapasztalást. Alig látom a különbséget azok között a pillanatok között, amikor csak a távolságokat érintem, épp csak ujjbeggyel, és amikor belezuhanok, mint Jamie a csodalámpával, valami kavargó-forgó érzéki jelenvalóságba, melyben a mai pillanat eggyéválik minden más hajdani és majdani momentummal.

Nem lehetnek, mindazonáltal, illúzióim: minden másképpen van ma már. Nem kinn, hanem benn. Nem hátizsákkal és sátorral érkezem, nem dobom le azon melegében a nagyszínpad előtt, hogy a harmincöt fokban, porban-homokban táncoljam körül, az esti főzenekar próbja alatt, szebben átengedve magam a hangszereknek, mint később. De ez mégis mintha csak a körül lenne, a kívül, még ha szorosan össze is látszana függni a személyiséggel, ha van egyáltalán olyan. (Vagy lényeges-e egyáltalán, hogy van-e.) Valami, úgy hiszem, nem változott - az a pillantás, ahogyan felnézek ilyenkor az égre. Legyen ott déli verő, gomyolgó lila felhő, gépi fényekbe ütköző csillaghomály, de a kinyílt terek alatt, az emberek között szinte tapinthatóvá válik az egyedüllét nagyszerű szabadsága. Mint azoké a műholdaké, melyek a gépi fények, felhők és déli verő látszatcsilláma mögött figyelnek a hideg űrben. Műhold vagy magad is, akin megfordulhat egy lélek, és eltáncolhat egy másik lélekig? Jel vagy, posta, egy cseppnyi por, mit mások lépte vetett? A tüdődbe száguldó molekula talán megjárta már Afrikát, Borneót, Mexikóvárost.
Egyedül vagy, magadra hagyva, de szabadon is vagy, hogy jel legyél, hogy hold legyél, akire ránézve visszasugározhatod valakibe az ő érzéseit. Még ha mű-hold is. (Este csillag voltál, nappal meg fecske.)
És mindezzel az érzéssel együtt, olyannyira nem lényegtelen, ki van épp melletted, amikor bőrödön valamilyen ritmussal felpillantasz az égre - hogy melyik barátod osztja meg veled épp a te pillanatod, még ha nem is biztos, hogy tud róla. Ott van, és ennél nem lehet több lenni.

2009. június 25., csütörtök

Borz lesen

Történt egyszer. Minden beszédet így kellene kezdeni. Egy idő után, persze. A Kispál és a borz sokáig kihagyhatatlan ziccernek tűnt. (Fesztiválokon, ha máshol nem.) Történt egyszer, hogy mégis sikerült kihagyni. Aki hagyott már ki ziccert, az tudja, ezen legfeljebb kínnevetni lehet. De inkább le kell vonulni. A pálya szélére.
Észre sem vettem, hogy kihagytam a ziccert akkor először. Talán mert már rég ott álltam egy pálya szélén – és egy másik felé kacsingattam? Előbbi valószínűbb, mint utóbbi. A pályák mellett mindig erős a szembeszél, kintről már nem látom tisztán a játékot. Nem vagyok benne biztos, mit látok, csak hogy nem vagyok ott.
Mindegy, otthagytuk, elengedtük, tokkal, vonóval, hallgatunk már csak, nem dobálunk. Nem értékesítünk. Magunkat értékesítenénk. Megcsillan a pillanat késhegyén. A fény. Milyen fény? Semmilyen fény. Ki az, akinek a nevetésétől annyira félsz?
Mennyi szép mozdulat. Minden beszédet így kellene kezdeni. Aztán úgy folytatni, hogy nem vonulunk le. Csak azért sem. Hiszen a ziccert a csapat hagyja ki. Általam. Az ember akkor játszik leginkább csapatban, amikor legkevésbé gondolná. Vagy várná. A pálya szélén talán nincs csapat? (Jönnek galambok, segítenek magot válogatni.)
A ziccer a mese vége? Hogy mikor van vége a mesének. A Kispálnak nyilván semmi köze az egészhez. Az örömnek van, de most nem az örömről beszélek.
Mármost ki előtt szégyellem én ennyire magam? Ott a csapat a pálya szélén. Minden száj nyitva áll.
Történt egyszer, hogy könnyed hangulatos zenére táncoltam magamról elfeledkezve, mégis éreztem, hogy ott vagyok, barátság légkörében és barátok létkörében, talán Borz, de mindegy is, mert most az örömről beszélek. Bár igyekszem erős szavakat nem használni. Nem elsózni a beszédet. Pedig nem a só, a beszéd sok. Alul, felül.
A minap (=történt egyszer) szóba került fönt nevezett zenekar valamely dala. Meg dalszövege is, de ez most majdnem mindegy. Nincs nosztalgia, Neo. Ne próbáld elhajlítani az időt. Hajolj te magad. Ott állunk együtt a pálya szélén, most itt a helyünk, nem nagyon nézünk befelé, de azért néha kicsit elhajlunk. Együtt, ha még nem említettem volna.
Az illanás, hogy ebből áll az egész. E játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat. Tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ.
Ahogy siklik az a fény – már nem az örömről beszélek, már a boldogságról. Azon gondolkodom, miért töltöttek el mindig erővel, létszeretettel az előző bekezdés mondatai (nem én találtam ki őket). Most értem csak meg – ha egyáltalán. De ha igen, akkor a többes szám első személy miatt. Hogy felettünk siklik a fény. Mibennünk az élet.
Hársak tavasszal, ablakok ősszel.

2009. április 6., hétfő

Az ördög szerelme

Vándorlásaim során ritkán szálltam meg útszéli vendégfogadókban. Kevéske pénzem napról napra volt beosztva, ezért csak akkor engedhettem meg magamnak a zárt szoba melegét és a vetett ágy kényelmét, ha aznap nem várt adomány ért egy-egy ingyenlakoma avagy csekélyebb pénzösszeg formájában. Mivel teljes mértékben a véletlenre igyekeztem bízni sorsom alakulását, ritkán köszöntött rám efféle szerencse.
Aznap a dél egy kisebb üdülőfaluban ért, ahol épp tudós férfiak gyülekezete tartott nagyszabású tanácskozást. Mikor egy vétlen megjegyzésem után fölmerült, hogy magam is konyítok valamicskét mind az antik auktorok versezeteihez, mind az egyházatyák tanaihoz, meghívtak becses körükbe, gazdagítanám szerény megjegyzéseimmel értékes disputájukat. Beszélgetésükhöz fűzött széljegyzeteim olyannyira elnyerték tetszésüket és felajzották szellemüket, hogy ebédre is meginvitáltak, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy délután is szórakoztatom őket szellemes meglátásaimmal. A meghívást némi szükségszerű szabadkozással fogadtam, a különféle francúz stílusban elkészített étkeket és italokat ellenben jóízűen fogyasztottam el.
Az ebéd utáni kávénál az a merész terv ötlött eszembe, hogy megszorongatom kissé e tudós társaságot. Beszéljünk talán az ördög szerelméről! Indítványoztam. Azonnal föltűnt, hogy még csak nem is hallottak erről a tudományunk mai állása szerint már elcsépelt közhelynek számító problémáról. Egyikük mégis halvány kísérletet tett arra, hogy megfeleljen nekem, még pedig az alább következő fölhívással. Cselekedjünk akképp, mint ama ókori férfiak Plátó elbeszélésében, és meséljen mindenki szép történetet az ördög szent szerelméről! A többiek, lebírva futó meglepetésüket, sűrű bólogatásba fogtak, világosan leleplezve ezzel, hogy mindannyian járatosabbak a nem létező dolgok szép beszédek általi valóságossá stilizálásában, mint a hétköznapi világunk dolgaival történő tudós foglalatoskodásban. Rendben van, adtam be látszólag a derekam, nagyon szívesen csatlakozom magam is egy effajta mulatsághoz, és térek majd vissza későbben, amikor utam visszafelé vezet, e célból közétek. Igen ám, de nem volna mindenekelőtt illő és szép cselekedet, ha az igazságról váltanánk szót, a maga nemes és félelmetes mezítelenségében? Hogy ne hozzam őket további kellemetlen helyzetbe, fölajánlottam, hogy magam vázolom fel a legendát, csak hogy mindannyian könnyebben emlékezetünkbe idézzük azt, és mihamarabb megvitathassuk az arra érdemes pontokat. E fölvetésem még hatékonyabb bólogatáshullámot váltott ki.



Ám épp hogy elkezdtek volna hullani szavaim fogaim közül, hatalmas zsivaj ütötte meg egyszerre mindkét fülem. Nagy tömeg közelgett, közrefogván valamit, vagy valakit. Kérdő tekintetemre egyik társam elárulta, hogy boszorkányégetésre vár itt a nép, hisz épp a minap ítéltek el egy vajákos asszonyszemélyt. Mi volt bűne? Tettem föl az adott helyzetben szükséges kérdést. Újrafordította Salamon énekeit, hangzott a szörnyű felelet. De nem ám ártatlan, az egyházunk nemes teológiai hagyományaihoz hű allegorézist állítva a középpontjába, hanem nyelvileg, sőt, elsősorban költőileg hű átültetését kísérelte meg az énekeknek! Ez valóban főbenjáró vétek, bólintottam. Láthatnám esetleg azt az eretnek fordítást? Sajnos, méltóságos püspök urunk vette azt magához. Tudatta velem sajnálkozva társam. Nincs kétségem afelől, azóta már csak hamvai maradtak a pestisnél veszélyesebb kórt hordozó papírlapoknak. Magam sem kételkedem efelől. Nyugtattam meg őket. Nem hívhatnánk hát magunk, tanult férfiak közé kis ideig e bűnös némbert, és oldanánk meg leláncolt nyelvét addig, amíg elszavalja nekünk a tiszta hívő lélekre ártást hozó sorait. Ránk, világos és szilárd ítéletű elmékre bizonnyal semmi hatással nem lehet, ám kötelességünk minél alaposabban kiismerni ellenségünket. Ha valamelyiktek nem érzi megingathatatlannak magát ahhoz, hogy végighallgassa, amit e fenemód veszedelmes asszony elénk tárhat, lehetősége van itt hagyni köreinket. Talán még az ördög szerelméről is hallhatunk tőle néhány átkos szót. Ez csakugyan olaj lenne a tüzére, mormogta halkan a mellettem ülő férfi, de egyikünk sem méltatta mosolyra ízetlen tréfáját.
Természetesen mindannyian sziklaszilárdnak éreztük hitünket, így egyikünk, a köztünk rangban legmagasabban álló, csengő arany szavakkal váltott néhány szót a poroszlókkal, és távoli felügyeletük alatt nemsokára körünkbe is érkezett a veszélyes asszonyszemély. Nem volt már fiatal, és nem is különösebben szép, átható, nyugodtan mondhatom, bölcs tekintetének hatása alól mégis nehezen került ki a magamfajta jámbor utazó. Ilyen lehetetett volna az orléans-i Johanna, ha megéri harmadik évtizedét, gondolom most magamban, midőn föltekintve kéziratomból, karosszékemben pillanatra hátradőlök – ám azonnal vissza is térek elbeszélésem majdnem elhullajtott fonalához.
Nyerhetsz magadnak egy-két röpke órát az életből, tudatlan szuka, ha elszavalod vendégünknek azt a versezetet, melyen az utóbbi években titokban és bűnös módon dolgoztál! Szólította fel a foglyot a magas rangú úr. Bár vélhetően nem e jóindulatot sugárzó gesztus győzte meg, hanem a cinkos pillantás, melyet közben velem váltott, végig felém fordulva elárasztott minket ihletett és erőteljes énekével. Minden szavát feljegyeztem előbb emlékezetembe, majd esti szállásomon a magammal hozott pergamenlapokra is. Mivel manapság az inkriminált fordítás bármelyik nagyobb városi könyvtárból beszerezhető, nem tartom szükségesnek a gyönyörű szóáradatot megosztani figyelmes olvasóimmal. Elég legyen az, hogy amíg szintagmafüzérei ajkairól a mi fülünkbe vándoroltak, lélegzetünk bennszakadt, és korábbi gúnyos mosolyaink őszinte csodálattá szelídültek. Néhány percig nem tudtunk megszólalni, de aztán, erőt véve magamon, elismerőn biccentettem felé. Nem kevés munka van ebben az átültetésben, hölgyem. Sajnálatos, hogy rossz helyen és kegyetlen időben állította ily haszontalan, ám annál veszedelmesebb írás létrehozásának szolgálatába eléggé nem becsülhető képességeit. De volna itt még egy kibogozandó eset, melyben segítségét kérnénk. Az előbb tudós barátaimmal épp az ördög szerelmének esetét készültünk megvitatni. Mindannyian örömmel fogadnánk, ha hallhatnánk véleményét az ügyben: ossza meg velünk, mit gondol, mi légyen az igazság a kérdésben?
A nő hosszú pillanatokig csendben hallgatott, majd ím ígyen küldte irányunkba haldoklásnak induló mondatait. Az igazság? A hatalom találta ki ezt a szót, azt jelenti, ketrec. Amiről egyeseknek írniok is szabad, másoknak még hallgatni is tilos. És amit a kiváltságosok minden éjjel rongyosra olvasnak, megégetik annak létrehozóját. Igazságosnak annyit tesz, hatalmasnak lenni. Nekem annyi hatalmam van most, mint annak az osztrigának, mely ebédnél percenként ropogott fogaitok alatt. Velem akar jóllakni eszmétek, aztán kiköpnétek porhüvelyemet?
Vigyázz, mit beszélsz, asszony, mert nagyon megjárhatod, förmedt rá a magas rangú úr, nem túlzottan körültekintő helyzetfelmérésről téve tanúbizonyságot. Én azonnal közbevágtam, nehogy végképp elrontson mindent. Nagyobb hatalmad van, asszony, mint sejtenéd. Gondolataid tovarepülik az évszázadokat, ha értő fülekre találnak. Kitörhetsz a mai igazság ketrecéből, és lehetsz egy későbbi kor hatalmasa. Ügyelj rá, hogy igazságosságod az emberi életet óvja mindenestül, és ne adjon tápot oktalan haláloknak. Ennek fényében beszélj hát. Ha nem is arathatod le hangod gyümölcsét úgy, mint Sehrezád, hisz ne legyen kétségünk afelől, magad nem láthatod már meg a lenyugvó napot, gondolataid nem fognak veled együtt hamuvá válni.
Hosszú percekig mélyedtünk egymás tekintetébe. Végül, nálam nagyobb ívű gondolkodásmódról téve tanúbizonyságot, ekképp bánt el kíváncsiságommal. Jól tudom, szavaidban több a jóindulat, mint azt saját társadalmi helyzeted megengedné, és annál kevesebb a félelem. De hiába. Én nem leszek hatalmas, mert a hatalom erővel párosul, és az erő mindig maga felé hajlítja az igazságot. Az igazság a nagyobb tömeg felé vonzódik. Én nem szeretem a tömeget. A bölcs életet kovácsol a hazugságból is, de a halál mégiscsak legtöbbször az igazság sarjadéka. De nem is értem, mit vársz tőlem. Ördög nincs, mindannyian tudjuk, a szerelemről pedig lehetetlen elmondani az igazságot.
Erre már többen is felpattantak a hallgatóság soraiból, serényen poroszlókért kiáltva. Azok nem is késlekedtek, és buzgón elvezették a tudós boszorkányt. A pillanatnyi felfordulást kihasználva jómagam feltűnés nélkül távoztam a helyszínről, teletömve zsebeim fűszeres csigákkal. Az alkony már az országúton talált, hátam mögött a hamvadó máglya és a lenyugvó nap egymásba olvadó pirosával, emlékeim macskakövei között sarjadó verssorokkal.