2009. november 20., péntek

Híd és folyó

Paul Valéry egyik dialógusában Szókratész azon mereng, hogy egykor, gyermekkorában ugyan sok lehetséges Szókratész létezett, ám idővel egyre kevesebb lett belőle, és mára egyetlen Szókratész maradt. Ő maradt, úgyis, mind veszteség, mint mindazon ösvények gyűjtőhelye, melyeken senki el nem indult. (Van olyan út, mely érintetlen?) A rengeteg fel nem nőtt Szókratész. Mégis: az egyetlen, aki számít, az, aki az épp beszélő Szókratész porhüvelyét tölti ki.
Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
József Attila elszakadt élet(-Ariadné?-)fonalát végigkövetve magam is hasonlókon kezdtem el merengeni. Ahogy egyre halnak-vesznek az Attilák minden egyes botütéssel, minden el nem rágott ebéddel, minden anyai simogatással az el nem simított remegések között, minden félrecsúszott, de meg nem igazított nyakkendővel, el nem ölelt öleléssel, riadót fújó lélekkel, hideg éjszakával, ellopott farönkkel, hiúsággal-öntudattal, a bajusz minden tétova szőrszálával, jókötésűbb pályatárssal, elrontott rímmel, elámúlással, félelemmel, félrekezeléssel.


S e halott Attilák között feltűnik az egyetlen, akinek sorsa nyílegyenesen mutat az el nem élt élet felé. Nem vagyok híve semmilyen sors determinizmusának. De aki elágazásokban rendre büszkén rossz irányba fordul, s az élet beszűkülésétől már egy idő után nem fél (mert az árvaságból, s nem a csodából táplálkozik), az könnyen egy szakadék fölött ingó kötélhídon találja magát. Ahol elég, ha egyszer megremeg a kéz. József Attila keze többször megremegett – megkapaszkodott. 1937 nyarán, néhány korareggeli rossz szó után a lábai remegtek meg, és nem jöhetett más, csak a körül nem írható zuhanás. A folyóba, mely inkább mély, mint méltó - nem kelnek át rajtad mások, s szárnyaid pihéi esővíztől terhesek. Úgy születünk, hogy idegenek vagyunk önmagunknak és másoknak, és ritkán kerül sor formális bemutatkozásra. Korán vájta fogát belém a vágy, mely idegenbe tévedt. Meg nem született Szókratészok tetemei borítják a sárga köves utat, melyen az jár, aki beszél.
Aki beszél, mindig elkésik a saját életéből, mégis csak ő élheti azt.
Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajú kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.

Sosem azt, aki nem lettél.

5 megjegyzés:

Ágnes írta...

és mégis születnek is "az Attilák minden egyes botütéssel, minden el nem rágott ebéddel, minden anyai simogatással az el nem simított remegések között, minden félrecsúszott, de meg nem igazított nyakkendővel, el nem ölelt öleléssel, riadót fújó lélekkel, hideg éjszakával, ellopott farönkkel, hiúsággal-öntudattal, a bajusz minden tétova szőrszálával, jókötésűbb pályatárssal, elrontott rímmel, elámúlással, félelemmel, félrekezeléssel".

thpreg írta...

De legalábbis egy, mindenképp.

Névtelen írta...

Azt hiszem József Attiláról nem írtak még ilyen szépet. :-)

thpreg írta...

Azért sokan próbálkoztak ;) Köszönöm.

Áron Blogkereszteződése írta...

Erre szoktam én is mindig azt mondani,hogy amikor ránézek egy gyermekkori képemre, valaki mást látok, aki már meghalt. A az utolsó szót persze inkább csak azért teszem hozzá, hogy egy kicsit több súlya legyen a gondolatnak, de hatásos!