2009. június 25., csütörtök

Borz lesen

Történt egyszer. Minden beszédet így kellene kezdeni. Egy idő után, persze. A Kispál és a borz sokáig kihagyhatatlan ziccernek tűnt. (Fesztiválokon, ha máshol nem.) Történt egyszer, hogy mégis sikerült kihagyni. Aki hagyott már ki ziccert, az tudja, ezen legfeljebb kínnevetni lehet. De inkább le kell vonulni. A pálya szélére.
Észre sem vettem, hogy kihagytam a ziccert akkor először. Talán mert már rég ott álltam egy pálya szélén – és egy másik felé kacsingattam? Előbbi valószínűbb, mint utóbbi. A pályák mellett mindig erős a szembeszél, kintről már nem látom tisztán a játékot. Nem vagyok benne biztos, mit látok, csak hogy nem vagyok ott.
Mindegy, otthagytuk, elengedtük, tokkal, vonóval, hallgatunk már csak, nem dobálunk. Nem értékesítünk. Magunkat értékesítenénk. Megcsillan a pillanat késhegyén. A fény. Milyen fény? Semmilyen fény. Ki az, akinek a nevetésétől annyira félsz?
Mennyi szép mozdulat. Minden beszédet így kellene kezdeni. Aztán úgy folytatni, hogy nem vonulunk le. Csak azért sem. Hiszen a ziccert a csapat hagyja ki. Általam. Az ember akkor játszik leginkább csapatban, amikor legkevésbé gondolná. Vagy várná. A pálya szélén talán nincs csapat? (Jönnek galambok, segítenek magot válogatni.)
A ziccer a mese vége? Hogy mikor van vége a mesének. A Kispálnak nyilván semmi köze az egészhez. Az örömnek van, de most nem az örömről beszélek.
Mármost ki előtt szégyellem én ennyire magam? Ott a csapat a pálya szélén. Minden száj nyitva áll.
Történt egyszer, hogy könnyed hangulatos zenére táncoltam magamról elfeledkezve, mégis éreztem, hogy ott vagyok, barátság légkörében és barátok létkörében, talán Borz, de mindegy is, mert most az örömről beszélek. Bár igyekszem erős szavakat nem használni. Nem elsózni a beszédet. Pedig nem a só, a beszéd sok. Alul, felül.
A minap (=történt egyszer) szóba került fönt nevezett zenekar valamely dala. Meg dalszövege is, de ez most majdnem mindegy. Nincs nosztalgia, Neo. Ne próbáld elhajlítani az időt. Hajolj te magad. Ott állunk együtt a pálya szélén, most itt a helyünk, nem nagyon nézünk befelé, de azért néha kicsit elhajlunk. Együtt, ha még nem említettem volna.
Az illanás, hogy ebből áll az egész. E játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat. Tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ.
Ahogy siklik az a fény – már nem az örömről beszélek, már a boldogságról. Azon gondolkodom, miért töltöttek el mindig erővel, létszeretettel az előző bekezdés mondatai (nem én találtam ki őket). Most értem csak meg – ha egyáltalán. De ha igen, akkor a többes szám első személy miatt. Hogy felettünk siklik a fény. Mibennünk az élet.
Hársak tavasszal, ablakok ősszel.