de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.”
Azt az 1922-es balatonkeresztúri képet szerettem volna megtalálni, melyen a fémeztelen, fürdőnadárgos Deziré játékos-teátrális mozdulattal a nyári homokpadon nyújt kezet egy kisfiúnak, ki hasonló gesztussal viszonozza azt - nincs még egy Kosztolányi-fénykép, melyen pontosabban mutatkozna meg a játék-lét. A fotón Dezső tekintetben és testtartásában nemcsak a lehajlás gesztusa, hanem a megtisztelve lét, nemcsak a felemelés, de a gyermekké emelődés is ott van. A kisgyermek elfogadja a pillanat és a lét játékát - fölfelé néz, a fölnőttre, de mozdulatában a magához emelés, a hozzá ereszkedés is vibrál. A két alak viszonya kiegyenlített, nem érezzük, hogy bármely irányba is elbillenne a kép. Barátok találkozása ez, amikor minden megtörténhet - az átváltozás, a nem varázslatként értett varázs pillanata ez.
A szeptemberi áhítatot megelőző pillanat - még a nyáré, a „termő férfikor”-é, a véget aligha ismerő csodálaté. Hadd maradjunk ma ennél.
A balatoni fotó itt izeg-mozog előttem, de a hálón nem találtam meg. Ezért az 1927. decemberi portrét választottam, melyről leginkább átsugárzik a költő derűs, gyermeki oldala. A mosoly, a pillantás, a kócos haj teszi.
„Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet.
Ezt a költők gyakran szégyenlik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék vallani. Sőt regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos a számukra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.” (Gyermek és költő, 1930)
