Ólomló délután

Az év utója, mint szorgos pásztorkutya, csaholva-játékosan tereli a múlás felé az ócska gondolatokat. Ezek nem alkotnak feltétlenül szomorú kémhatású elegyet. Amikor Dsida alanti versrészletének sorai bukkannak fel a fejemben (gyakran egy hasonló hangzású szó, ritmus vagy rím hatására), a múláshoz aligha társul a Kosztolányi-féle Semmi félelmes deleje. Valamiféle nehezen védhető derű költözik a szívbe, s a Dsida-sorok lassú áramlása eltakarja az eltűnés szó legtöbb értelmét. A tűnésből tűnődés lesz, talán tündöklés, „tűnő istenkedés”.

„Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.”

József Attila csak egy évvel töltött többet e földi vendégségben - bár alig egy fél évvel korábban, vissza sem nézve távozott innen. Dsida végső - lírai - gondolatkísérlete („Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?”) nem áll távol JA utolsó idejének küzdelmeitől. Halljuk-olvassuk az ő szavait is, ezerkilencszázharminchétből.

„Könnyű emlékek, hova tűntetek?

Nehéz a szívem, majdnem zokogok.

Már nem élhetek meg nélkületek,

már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék -

libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

kikért annyira sóvárogtam én

s akiknek egyengettem szuronyát -

törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!

Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”

Ott fönn a derűs ég

„Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.”

Azt az 1922-es balatonkeresztúri képet szerettem volna megtalálni, melyen a fémeztelen, fürdőnadárgos Deziré játékos-teátrális mozdulattal a nyári homokpadon nyújt kezet egy kisfiúnak, ki hasonló gesztussal viszonozza azt - nincs még egy Kosztolányi-fénykép, melyen pontosabban mutatkozna meg a játék-lét. A fotón Dezső tekintetben és testtartásában nemcsak a lehajlás gesztusa, hanem a megtisztelve lét, nemcsak a felemelés, de a gyermekké emelődés is ott van. A kisgyermek elfogadja a pillanat és a lét játékát - fölfelé néz, a fölnőttre, de mozdulatában a magához emelés, a hozzá ereszkedés is vibrál. A két alak viszonya kiegyenlített, nem érezzük, hogy bármely irányba is elbillenne a kép. Barátok találkozása ez, amikor minden megtörténhet - az átváltozás, a nem varázslatként értett varázs pillanata ez.
A szeptemberi áhítatot megelőző pillanat - még a nyáré, a „termő férfikor”-é, a véget aligha ismerő csodálaté. Hadd maradjunk ma ennél.



A balatoni fotó itt izeg-mozog előttem, de a hálón nem találtam meg. Ezért az 1927. decemberi portrét választottam, melyről leginkább átsugárzik a költő derűs, gyermeki oldala. A mosoly, a pillantás, a kócos haj teszi.

„Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet.
Ezt a költők gyakran szégyenlik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék vallani. Sőt regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos a számukra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.” (Gyermek és költő, 1930)