Ma este láttam Mészáros Márta új filmjét, az Utolsó jelentés Annárólt. Hatan voltunk a moziban, ami egész jónak számít. Nem is ez fontos most, és nem is az, milyen volt a film. Ami jelen pillanatban különösnek tűnik, az két filmebeli kulturális utalás egymáshoz való viszonya. Többször megidéződik József Attila Nagyon fáj kötete, és hasonlóan háttérré válik Kovács Kati Nálad lenni újra jó lenne című dala. Kérdéses, összeköthető-e a két alkotás valamiképp jelképesen az azokat "használó" karakterekkel, jelentésükkel (illetve társul-e ehhez értékminősítés). A József Attila-versek az emigráns Kéthly Anna és otthonmaradt szerelme közötti kapcsolat (emlék)helyei, illetve egy ponton konkrét üzenetté is válnak (ahol a Gyermekké tettél első strófája válik egyetlen, az árulásra figyelmeztető jellé). Kovács Kati dala abban a presszóban hangzik fel, ha jól emlékszem, ahol a besúgó (Anna szerelmének unokaöccse) beszervezése megtörténik. Később e dallam felidézése, eléneklése is arra csábítja Annát, hogy bízzon meg a fiúban. Aki mellesleg a (vallon) trubadúrlírával foglalkozó irodalmár, s így a szerelmi költészet olyan tradíciójának interpretálásáért felelős, mely (többek között a filmben elhangzott előadás szerint) alapvetően határozta meg az európai szerelmes beszédmódot. E hatás tetten érhető József Attilánál, s a populáris szerelmes slágereknél is.
Mindkét mű, a Nagyon fáj és a Nálad lenni újra jó lenne tapasztalata is a szeretett lény elvesztése, s ennek feldolgozhatatlansága. Nem szükséges részletezni, mennyire más összetettséggel beszél a két mű a szerelemről (én és másik viszonyáról). József Attila 1936-os kötetének versei megdöbbentően, alig felfoghatóan messzire jutnak a magány okozta idegenségnek, a psziché pőrére vetkőzésének elmondhatóságában, a nyelv teljesítőképességének határáig jutva. "A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben - // de az hol áll, / hogy nézze, mint dobál halál / s még egyedül kelljen szenvednem!" - olvassuk a nehezen feledhető sorokat. József Attilánál a veszteség nem megszüntethető, a seb nem gyógyítható, s ami megtört két ember között, azt nincs az a sín, ami összeforrasztaná. A megszelídítés felelősségének eljátszása égre kiáltó bűn, s a bosszúban erő nincs, csak átok. Csak a sebmagány marad. "Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat".
A Kovács Kati előadásában népszerűvé vált dal valamiképpen, az elválástapasztalat ellenére, alapvető derűt sugároz - a visszatekintés nosztalgikus derűjét varázsolja elénk a naiv, vidámnak tetsző női hang, az előadó arcáról le nem hervadó mosoly, a pergő táncritmus, a melodikus refrén. "Kék az ég és zöld a fű / íly egyszerű az élet. / Az egyszerűen nem lehet, / Hogy elveszítselek." Itt is megjelenik a szerelmi viszonyosságban az egymásra utaltság, a "kettős teher", de némiképp más kicsengéssel, s annak reményével, hogy nem a törés- és sebtörténet, hanem az újrakezdés problémátlan lehetősége határozza meg az életet. "Mindig kettőn áll a boldogság / Jobban bántottál, mint gondolnád / Megszépíti már a távolság / Az utolsó találkozót." A felelősség nem lett eljátszva, a bántás feledhető, ha símogatás követi, bosszúérzésről nincs szó - de talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a fajta kincstári reménykedés, kapaszkodás is a méltóság elveszítésének következménye. Apró különbség, hogy itt a szerelmes nincs tudatában alantas helyzetének.
Gondolom, van pillanat és helyzet, például egy füstös harmadosztályú csehó közegében, amikor a dallamra van inkább szükség, arra, hogy valami kimossa a lélek hordalékát, s csak valami vattaszerű, szomorkás derű-bút hagyjon maga után, amellyel egy legurított szilvapálinka után ki lehet sétálni az őszi verőfénybe, s talán folytatni. Ezúttal maradnék mégis inkább Attilánál, s az ő szakadékainál. "Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat." Sorai talán nem gyógyítanak a hagyományos értelemben, nem bódítanak el, nem működnek narkotikumként, de a világ olyan természetű értését kényszerítik ki, mely nélkül talán nem is lenne kedvem folytatni. Versbarátaim társaságában viszont befejezni nem akarom - mégsem hagyhatom őket olvasó nélkül.
"Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. / Verset irunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése