Don't let me down

Van egy barátom, aki azt vallja, ki kellene jelölni olyan napokat az év hajlataiban, melyeken legalább négy fertályórát (egymás után, reklámszünet nélkül) kötelező volna Beatlest hallgatni. Télutón a Here comes the sun-t, hogy ahhoz az érzéshez szoktassuk magunkat, hogy bármennyire is hosszú és hideg volt a tél, valójában minden rendben van. (Gondolatként talán banális mindez, életérzésként kevésbé. Little darling, I feel that ice is slowly melting.) Amikor csap orrunkban a tavasz émelyítő szaga, akkor érdemes - szerinte! - az Across the universe-t felhelyezni a lemezjátszóra, csak hogy ne felejtsük el, semmi sem változtatja meg a világunk. Jai guru deva om. Tüzes szellemű barátom képes a legrafináltabb dalokból is kimazsolázni magának a legközhelyesebb eszméket - mindig irigyeltem ezért a képességéért. (Limitless undying love which shines around me like a million suns.) Szertelen barátom messze földön híres Everton-drukker, s bár még sosem járt Liverpoolban (mi több, fény- vagy mozgóképen sem volt hajlandó egy pillantást vetni rá), esküszik rá, hogy csakis nyáron lenne hajlandó ott élni, s ezért javasolja ekkor a Penny Lane-t. (Nagyvonalúan szemet hunyva afölött, hogy ez is Paul szerzeménye. In Penny Lane there is a barber showing photographsOf every head he's had the pleasure to have known,And all the people that come and goStop and say hello.) Ám mivel szélkakaslelkű barátom nyáron leginkább mégis szerelmes szeretne lenni (bár ebbéli ambícióiból az utóbbi éveiben némeileg kénytelen volt alábbadni), minden rábeszélés ellenére előszeretettel nyúl az I want to hold your hand-ért (ráadásul nem másért, mint a hírhedt a Shae-koncertfelvételért, melynek sajátossága, hogy a baseball-stadion kihangosítói artikulálatlan ordításként és éktelen hangzavarként tudták csak közvetíteni a gombafejek kiművelt zene- és énektudását - más kérdés, hogy a sikoltozó rajongók tömegében ez aligha tűnt fel bárkinek is). Az őszi napfordulón viszont csak a Hey Jude-ot hajlandó beprogramozni hordozható számítógépén. Ilyenkor az jut eszébe, bárcsak még nyár lenne, de ezt végeredményben nem gondolja komolyan. Hisz ezért is választja épp ezt a dalt. (And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain, Don't carry the world upon your shoulders. For well you know that it's a fool who plays it cool By making his world a little colder.) Amikor az utolsó falevelek is beletaposódtak a fagyos anyaföldbe, érzékeny barátom a hosszú és kanyargós évet, örökké csak a könnyed megfeleléseket keresve, a The Long and Winding Road-dal fejezi be. The long and winding road That leads to your door Will never disappear. Vajon mit érez naivan, mikor ezt hallgatja?

Lélek, védekezz

Köszönteni, ha nem is a napot, de az évet. Radnóti Miklóst születése után száz évvel. „Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!”-súgja a Hang. Mennyi mindent duruzsol napról napra a fülembe, míg várok kitavaszodást, télbetoppanást. „Fázol? várj, betakarlak az éggel, / hajadra épül a himzett csillagok / csokra és holdat lehellek / a szemed fölé.”
Nem, a költészet nem teszi az életet sem elviselhetőbbé, sem elviselhetetlenebbé. Amikor a hangok, a szavak egy-egy riadt pillanatban ott döngicsélnek a fülünkben, mint Micimackó méhei, nem mozdul meg semmi a világ szerkezetében. Talán csak annyira, amennyire a mi testünk, „napbadobált csókjaink” vagy megbicsakló térdünk része a világ szerkezetének - vagy még annyira sem. A szavak orpheuszi ereje csak a saját izmainkat mozgathatja, szívünknek adhat egy picit gyorsabb dobogást, gondolataink terelheti el egy-egy múló percre az adott napra szabott szomorúság- vagy félelemadagról.
De ki mondhatja meg, mi történik egy-egy múló perc után. A hexameter utolsó szótagja milliméterekkel megnöveli táskát szorongató kezünk lendületét, s talán ennyi elég is, hogy ne csobbajon bele cipőnk egy undok pocsolyába, hogy nyugodtan átérjünk a zebrán, vagy épp úgy érkezzünk egy ajtó elé, hogy beengedhessünk valakit magunk előtt. Radnóti-sorsok hálózzák be keresztül-kasul az életem - mennyit számít, nem tudom. Más sorok, dallamfoszlányok, lemondó és bátorító tekintetek, mosolyok, kézlegyintések is bejárják. Átjáróház vagyunk.

„Kabátom belő balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.”

Szeretem, ha Radnóti jár át akkor, amikor én is lefelé tudok csak tekinteni. Mintha megvédene attól, amit nem látok. Nem véd meg, természetesen. De magam köré varázsolom a szavak mintha-orpheuszi erőterét. És egy bizonytalan pillantban talán felnézek. Talán nem.

„Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”