Köszönteni, ha nem is a napot, de az évet. Radnóti Miklóst születése után száz évvel. „Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!”-súgja a Hang. Mennyi mindent duruzsol napról napra a fülembe, míg várok kitavaszodást, télbetoppanást. „Fázol? várj, betakarlak az éggel, / hajadra épül a himzett csillagok / csokra és holdat lehellek / a szemed fölé.”
Nem, a költészet nem teszi az életet sem elviselhetőbbé, sem elviselhetetlenebbé. Amikor a hangok, a szavak egy-egy riadt pillanatban ott döngicsélnek a fülünkben, mint Micimackó méhei, nem mozdul meg semmi a világ szerkezetében. Talán csak annyira, amennyire a mi testünk, „napbadobált csókjaink” vagy megbicsakló térdünk része a világ szerkezetének - vagy még annyira sem. A szavak orpheuszi ereje csak a saját izmainkat mozgathatja, szívünknek adhat egy picit gyorsabb dobogást, gondolataink terelheti el egy-egy múló percre az adott napra szabott szomorúság- vagy félelemadagról.
De ki mondhatja meg, mi történik egy-egy múló perc után. A hexameter utolsó szótagja milliméterekkel megnöveli táskát szorongató kezünk lendületét, s talán ennyi elég is, hogy ne csobbajon bele cipőnk egy undok pocsolyába, hogy nyugodtan átérjünk a zebrán, vagy épp úgy érkezzünk egy ajtó elé, hogy beengedhessünk valakit magunk előtt. Radnóti-sorsok hálózzák be keresztül-kasul az életem - mennyit számít, nem tudom. Más sorok, dallamfoszlányok, lemondó és bátorító tekintetek, mosolyok, kézlegyintések is bejárják. Átjáróház vagyunk.
„Kabátom belő balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.”
Szeretem, ha Radnóti jár át akkor, amikor én is lefelé tudok csak tekinteni. Mintha megvédene attól, amit nem látok. Nem véd meg, természetesen. De magam köré varázsolom a szavak mintha-orpheuszi erőterét. És egy bizonytalan pillantban talán felnézek. Talán nem.
„Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”
Nem, a költészet nem teszi az életet sem elviselhetőbbé, sem elviselhetetlenebbé. Amikor a hangok, a szavak egy-egy riadt pillanatban ott döngicsélnek a fülünkben, mint Micimackó méhei, nem mozdul meg semmi a világ szerkezetében. Talán csak annyira, amennyire a mi testünk, „napbadobált csókjaink” vagy megbicsakló térdünk része a világ szerkezetének - vagy még annyira sem. A szavak orpheuszi ereje csak a saját izmainkat mozgathatja, szívünknek adhat egy picit gyorsabb dobogást, gondolataink terelheti el egy-egy múló percre az adott napra szabott szomorúság- vagy félelemadagról.
De ki mondhatja meg, mi történik egy-egy múló perc után. A hexameter utolsó szótagja milliméterekkel megnöveli táskát szorongató kezünk lendületét, s talán ennyi elég is, hogy ne csobbajon bele cipőnk egy undok pocsolyába, hogy nyugodtan átérjünk a zebrán, vagy épp úgy érkezzünk egy ajtó elé, hogy beengedhessünk valakit magunk előtt. Radnóti-sorsok hálózzák be keresztül-kasul az életem - mennyit számít, nem tudom. Más sorok, dallamfoszlányok, lemondó és bátorító tekintetek, mosolyok, kézlegyintések is bejárják. Átjáróház vagyunk.
„Kabátom belő balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.”
Szeretem, ha Radnóti jár át akkor, amikor én is lefelé tudok csak tekinteni. Mintha megvédene attól, amit nem látok. Nem véd meg, természetesen. De magam köré varázsolom a szavak mintha-orpheuszi erőterét. És egy bizonytalan pillantban talán felnézek. Talán nem.
„Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése