
Nem lehetnek, mindazonáltal, illúzióim: minden másképpen van ma már. Nem kinn, hanem benn. Nem hátizsákkal és sátorral érkezem, nem dobom le azon melegében a nagyszínpad előtt, hogy a harmincöt fokban, porban-homokban táncoljam körül, az esti főzenekar próbja alatt, szebben átengedve magam a hangszereknek, mint később. De ez mégis mintha csak a körül lenne, a kívül, még ha szorosan össze is látszana függni a személyiséggel, ha van egyáltalán olyan. (Vagy lényeges-e egyáltalán, hogy van-e.) Valami, úgy hiszem, nem változott - az a pillantás, ahogyan felnézek ilyenkor az égre. Legyen ott déli verő, gomyolgó lila felhő, gépi fényekbe ütköző csillaghomály, de a kinyílt terek alatt, az emberek között szinte tapinthatóvá válik az egyedüllét nagyszerű szabadsága. Mint azoké a műholdaké, melyek a gépi fények, felhők és déli verő látszatcsilláma mögött figyelnek a hideg űrben. Műhold vagy magad is, akin megfordulhat egy lélek, és eltáncolhat egy másik lélekig? Jel vagy, posta, egy cseppnyi por, mit mások lépte vetett? A tüdődbe száguldó molekula talán megjárta már Afrikát, Borneót, Mexikóvárost.
Egyedül vagy, magadra hagyva, de szabadon is vagy, hogy jel legyél, hogy hold legyél, akire ránézve visszasugározhatod valakibe az ő érzéseit. Még ha mű-hold is. (Este csillag voltál, nappal meg fecske.)
És mindezzel az érzéssel együtt, olyannyira nem lényegtelen, ki van épp melletted, amikor bőrödön valamilyen ritmussal felpillantasz az égre - hogy melyik barátod osztja meg veled épp a te pillanatod, még ha nem is biztos, hogy tud róla. Ott van, és ennél nem lehet több lenni.
És mindezzel az érzéssel együtt, olyannyira nem lényegtelen, ki van épp melletted, amikor bőrödön valamilyen ritmussal felpillantasz az égre - hogy melyik barátod osztja meg veled épp a te pillanatod, még ha nem is biztos, hogy tud róla. Ott van, és ennél nem lehet több lenni.