Ólomló délután

Az év utója, mint szorgos pásztorkutya, csaholva-játékosan tereli a múlás felé az ócska gondolatokat. Ezek nem alkotnak feltétlenül szomorú kémhatású elegyet. Amikor Dsida alanti versrészletének sorai bukkannak fel a fejemben (gyakran egy hasonló hangzású szó, ritmus vagy rím hatására), a múláshoz aligha társul a Kosztolányi-féle Semmi félelmes deleje. Valamiféle nehezen védhető derű költözik a szívbe, s a Dsida-sorok lassú áramlása eltakarja az eltűnés szó legtöbb értelmét. A tűnésből tűnődés lesz, talán tündöklés, „tűnő istenkedés”.

„Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.”

József Attila csak egy évvel töltött többet e földi vendégségben - bár alig egy fél évvel korábban, vissza sem nézve távozott innen. Dsida végső - lírai - gondolatkísérlete („Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?”) nem áll távol JA utolsó idejének küzdelmeitől. Halljuk-olvassuk az ő szavait is, ezerkilencszázharminchétből.

„Könnyű emlékek, hova tűntetek?

Nehéz a szívem, majdnem zokogok.

Már nem élhetek meg nélkületek,

már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék -

libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

kikért annyira sóvárogtam én

s akiknek egyengettem szuronyát -

törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!

Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”