Belülről izzás

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

A minap újra elém került az egyik olyan vers, mely képes erős érzéki hatást kiváltani bennem- az Aranykori töredékbe ütötte bele valaki az orrom. Mintha a sorok lüktetése, a szavak ritmusa a szív ritmusára dobolná bele jelentését a zsigerekbe. De már el is tévedtem a nyárban - hiszen éppenséggel nem a jelentésről van szó. Valami dobban, és valamit jelent egy szó, egy mondat? Nem tudnám megmondani, melyik van előbb, és melyik utóbb (van -e előbb s utóbb), s hol jelentkezik a szívritmuszavar, de előbb-utóbb az a sajátos érzés fog el, amikor a szívem valamilyen nem várt, hirtelen megerőltetéstől pillantokig egészségtelenül gyorsan verni kezd, felfokozott érzéki állapotot idézve elő. Olyankor félek egy kicsit, de vágyom is rá. Valami ilyesmit érzek néha, ha a lüktető örömöt olvasom.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul, / a házakon s a házak tűzfalán, / a világvégi üres kutyaólban / aranykori és ugyanaz a nyár! / És ugyanaz a lüktető öröm; / dobog, dobog a forró semmiben, / ellök magától, eltaszít szivem / és esztelen szorít, szorít magához!

A hatásban bizonnyal nagy szerepe van az ismétlésszerkezeteknek - Pilinszky gyakorta él a ritmikus szófelbontás vagy szómegisméltés módszerével, s tökéletesen alkalmazza azt. (Hullám hullámmal, virág a virágtól szélcsendben, szélben mozdúlva, mozdulatlanúl hány és hányféle színeváltozás, a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje!) Csak az tud ennyire bátran, merészen, a magabiztosság illúziójával hozzányúlni a szavakhoz, aki érzi azok idegenségét. Aki velük kapcsolatban túl van jón s gonoszon, de nincsenek atyafiságban.

Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan? A kérdésben csakúgy benne van az affirmatív, mint a negatív válasz. A kétkedő csodálat s a büszke ámulat. A rafinált kétségbeesés és az alázatos tudás. Pilinszkyből hiányzik a profizmus fölénye - ebben Mészölyre emlékeztet. Mindketten patikamérlegre teszik a nyelvet. (Ellenpélda: Esterházy Péter - dühítően, szemtelenül profi. Mint az Istennel mosolyogva kvaterkázó igehirdető. A hiteltelenségig lenyűgöző. Zsákban hozza a szavakat.) Pilinszky nyelve félszeg. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását.

Mi készül itt e tenger ragyogásból? / Ha lehunyom is, süti a szemem; / mi kívül izzott, belül a pupillán, / itt izzít csak igazán, idebenn! / A világ is csak vele fényesűl, / az örömtől, aminek neve sincsen. / Mint vesztőhelyen, olyan vakitó / és olyan édes. Úgy igazi minden.

Don't let me down

Van egy barátom, aki azt vallja, ki kellene jelölni olyan napokat az év hajlataiban, melyeken legalább négy fertályórát (egymás után, reklámszünet nélkül) kötelező volna Beatlest hallgatni. Télutón a Here comes the sun-t, hogy ahhoz az érzéshez szoktassuk magunkat, hogy bármennyire is hosszú és hideg volt a tél, valójában minden rendben van. (Gondolatként talán banális mindez, életérzésként kevésbé. Little darling, I feel that ice is slowly melting.) Amikor csap orrunkban a tavasz émelyítő szaga, akkor érdemes - szerinte! - az Across the universe-t felhelyezni a lemezjátszóra, csak hogy ne felejtsük el, semmi sem változtatja meg a világunk. Jai guru deva om. Tüzes szellemű barátom képes a legrafináltabb dalokból is kimazsolázni magának a legközhelyesebb eszméket - mindig irigyeltem ezért a képességéért. (Limitless undying love which shines around me like a million suns.) Szertelen barátom messze földön híres Everton-drukker, s bár még sosem járt Liverpoolban (mi több, fény- vagy mozgóképen sem volt hajlandó egy pillantást vetni rá), esküszik rá, hogy csakis nyáron lenne hajlandó ott élni, s ezért javasolja ekkor a Penny Lane-t. (Nagyvonalúan szemet hunyva afölött, hogy ez is Paul szerzeménye. In Penny Lane there is a barber showing photographsOf every head he's had the pleasure to have known,And all the people that come and goStop and say hello.) Ám mivel szélkakaslelkű barátom nyáron leginkább mégis szerelmes szeretne lenni (bár ebbéli ambícióiból az utóbbi éveiben némeileg kénytelen volt alábbadni), minden rábeszélés ellenére előszeretettel nyúl az I want to hold your hand-ért (ráadásul nem másért, mint a hírhedt a Shae-koncertfelvételért, melynek sajátossága, hogy a baseball-stadion kihangosítói artikulálatlan ordításként és éktelen hangzavarként tudták csak közvetíteni a gombafejek kiművelt zene- és énektudását - más kérdés, hogy a sikoltozó rajongók tömegében ez aligha tűnt fel bárkinek is). Az őszi napfordulón viszont csak a Hey Jude-ot hajlandó beprogramozni hordozható számítógépén. Ilyenkor az jut eszébe, bárcsak még nyár lenne, de ezt végeredményben nem gondolja komolyan. Hisz ezért is választja épp ezt a dalt. (And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain, Don't carry the world upon your shoulders. For well you know that it's a fool who plays it cool By making his world a little colder.) Amikor az utolsó falevelek is beletaposódtak a fagyos anyaföldbe, érzékeny barátom a hosszú és kanyargós évet, örökké csak a könnyed megfeleléseket keresve, a The Long and Winding Road-dal fejezi be. The long and winding road That leads to your door Will never disappear. Vajon mit érez naivan, mikor ezt hallgatja?

Lélek, védekezz

Köszönteni, ha nem is a napot, de az évet. Radnóti Miklóst születése után száz évvel. „Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!”-súgja a Hang. Mennyi mindent duruzsol napról napra a fülembe, míg várok kitavaszodást, télbetoppanást. „Fázol? várj, betakarlak az éggel, / hajadra épül a himzett csillagok / csokra és holdat lehellek / a szemed fölé.”
Nem, a költészet nem teszi az életet sem elviselhetőbbé, sem elviselhetetlenebbé. Amikor a hangok, a szavak egy-egy riadt pillanatban ott döngicsélnek a fülünkben, mint Micimackó méhei, nem mozdul meg semmi a világ szerkezetében. Talán csak annyira, amennyire a mi testünk, „napbadobált csókjaink” vagy megbicsakló térdünk része a világ szerkezetének - vagy még annyira sem. A szavak orpheuszi ereje csak a saját izmainkat mozgathatja, szívünknek adhat egy picit gyorsabb dobogást, gondolataink terelheti el egy-egy múló percre az adott napra szabott szomorúság- vagy félelemadagról.
De ki mondhatja meg, mi történik egy-egy múló perc után. A hexameter utolsó szótagja milliméterekkel megnöveli táskát szorongató kezünk lendületét, s talán ennyi elég is, hogy ne csobbajon bele cipőnk egy undok pocsolyába, hogy nyugodtan átérjünk a zebrán, vagy épp úgy érkezzünk egy ajtó elé, hogy beengedhessünk valakit magunk előtt. Radnóti-sorsok hálózzák be keresztül-kasul az életem - mennyit számít, nem tudom. Más sorok, dallamfoszlányok, lemondó és bátorító tekintetek, mosolyok, kézlegyintések is bejárják. Átjáróház vagyunk.

„Kabátom belő balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.”

Szeretem, ha Radnóti jár át akkor, amikor én is lefelé tudok csak tekinteni. Mintha megvédene attól, amit nem látok. Nem véd meg, természetesen. De magam köré varázsolom a szavak mintha-orpheuszi erőterét. És egy bizonytalan pillantban talán felnézek. Talán nem.

„Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”

Ólomló délután

Az év utója, mint szorgos pásztorkutya, csaholva-játékosan tereli a múlás felé az ócska gondolatokat. Ezek nem alkotnak feltétlenül szomorú kémhatású elegyet. Amikor Dsida alanti versrészletének sorai bukkannak fel a fejemben (gyakran egy hasonló hangzású szó, ritmus vagy rím hatására), a múláshoz aligha társul a Kosztolányi-féle Semmi félelmes deleje. Valamiféle nehezen védhető derű költözik a szívbe, s a Dsida-sorok lassú áramlása eltakarja az eltűnés szó legtöbb értelmét. A tűnésből tűnődés lesz, talán tündöklés, „tűnő istenkedés”.

„Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.”

József Attila csak egy évvel töltött többet e földi vendégségben - bár alig egy fél évvel korábban, vissza sem nézve távozott innen. Dsida végső - lírai - gondolatkísérlete („Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?”) nem áll távol JA utolsó idejének küzdelmeitől. Halljuk-olvassuk az ő szavait is, ezerkilencszázharminchétből.

„Könnyű emlékek, hova tűntetek?

Nehéz a szívem, majdnem zokogok.

Már nem élhetek meg nélkületek,

már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék -

libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

kikért annyira sóvárogtam én

s akiknek egyengettem szuronyát -

törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!

Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”

Ott fönn a derűs ég

„Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.”

Azt az 1922-es balatonkeresztúri képet szerettem volna megtalálni, melyen a fémeztelen, fürdőnadárgos Deziré játékos-teátrális mozdulattal a nyári homokpadon nyújt kezet egy kisfiúnak, ki hasonló gesztussal viszonozza azt - nincs még egy Kosztolányi-fénykép, melyen pontosabban mutatkozna meg a játék-lét. A fotón Dezső tekintetben és testtartásában nemcsak a lehajlás gesztusa, hanem a megtisztelve lét, nemcsak a felemelés, de a gyermekké emelődés is ott van. A kisgyermek elfogadja a pillanat és a lét játékát - fölfelé néz, a fölnőttre, de mozdulatában a magához emelés, a hozzá ereszkedés is vibrál. A két alak viszonya kiegyenlített, nem érezzük, hogy bármely irányba is elbillenne a kép. Barátok találkozása ez, amikor minden megtörténhet - az átváltozás, a nem varázslatként értett varázs pillanata ez.
A szeptemberi áhítatot megelőző pillanat - még a nyáré, a „termő férfikor”-é, a véget aligha ismerő csodálaté. Hadd maradjunk ma ennél.



A balatoni fotó itt izeg-mozog előttem, de a hálón nem találtam meg. Ezért az 1927. decemberi portrét választottam, melyről leginkább átsugárzik a költő derűs, gyermeki oldala. A mosoly, a pillantás, a kócos haj teszi.

„Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet.
Ezt a költők gyakran szégyenlik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék vallani. Sőt regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos a számukra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.” (Gyermek és költő, 1930)