Emlék és varázslat

Híd és folyó

2009-11-20T23:05:00.005+01:00

Paul Valéry egyik dialógusában Szókratész azon mereng, hogy egykor, gyermekkorában ugyan sok lehetséges Szókratész létezett, ám idővel egyre kevesebb lett belőle, és mára egyetlen Szókratész maradt. Ő maradt, úgyis, mind veszteség, mint mindazon ösvények gyűjtőhelye, melyeken senki el nem indult. (Van olyan út, mely érintetlen?) A rengeteg fel nem nőtt Szókratész. Mégis: az egyetlen, aki számít, az, aki az épp beszélő Szókratész porhüvelyét tölti ki.

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat

Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
József Attila elszakadt élet(-Ariadné?-)fonalát végigkövetve magam is hasonlókon kezdtem el merengeni. Ahogy egyre halnak-vesznek az Attilák minden egyes botütéssel, minden el nem rágott ebéddel, minden anyai simogatással az el nem simított remegések között, minden félrecsúszott, de meg nem igazított nyakkendővel, el nem ölelt öleléssel, riadót fújó lélekkel, hideg éjszakával, ellopott farönkkel, hiúsággal-öntudattal, a bajusz minden tétova szőrszálával, jókötésűbb pályatárssal, elrontott rímmel, elámúlással, félelemmel, félrekezeléssel.

S e halott Attilák között feltűnik az egyetlen, akinek sorsa nyílegyenesen mutat az el nem élt élet felé. Nem vagyok híve semmilyen sors determinizmusának. De aki elágazásokban rendre büszkén rossz irányba fordul, s az élet beszűkülésétől már egy idő után nem fél (mert az árvaságból, s nem a csodából táplálkozik), az könnyen egy szakadék fölött ingó kötélhídon találja magát. Ahol elég, ha egyszer megremeg a kéz. József Attila keze többször megremegett – megkapaszkodott. 1937 nyarán, néhány korareggeli rossz szó után a lábai remegtek meg, és nem jöhetett más, csak a körül nem írható zuhanás. A folyóba, mely inkább mély, mint méltó - nem kelnek át rajtad mások, s szárnyaid pihéi esővíztől terhesek. Úgy születünk, hogy idegenek vagyunk önmagunknak és másoknak, és ritkán kerül sor formális bemutatkozásra. Korán vájta fogát belém a vágy, mely idegenbe tévedt. Meg nem született Szókratészok tetemei borítják a sárga köves utat, melyen az jár, aki beszél.
Aki beszél, mindig elkésik a saját életéből, mégis csak ő élheti azt.

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajú kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.
Sosem azt, aki nem lettél.

Odaátra

2009-11-01T23:21:00.004+01:00

"Igy nevezik általában véve mindazokat a kémiai folyamatokat, amelyek meleg- és fényfejléssel mennek végbe. [...] Minthogy azonban legtöbb É. a levegőben foglalt oxigén rovására történik, a közélet nyelvén É. alatt az égő testnek v. alkotó részeinek oxigénnel való egyesülését értjük." (Kislexikon)
November első éjjelén ilyen meleg- és fényjelzéseket küldünk odaátra, a semmibe, hogy üzenjünk, valakiknek, akik talán magunk vagyunk, vagy belőlünk mások, a reményeink, ösztöneink – a szeretetünk. Szeretetfény és emlékezésmeleg indul ma odaátra, hogy életben tartsa az elmenteket, és velük együtt önnönmagunkat is. (A gyertya, melyet este gyújtottam, ebben a pillanatban lobbant el. Szomorúság távolsága nő közénk.)

ének a semmibe

Ami mögém került, nem sejtem,
kezemből jövőmet kiejtem,
a semmi titkát meg nem fejtem.
Elhullok egy üreg tövében,
a gépből áradó selejtben.

Ne csináljatok magatoknak fából faragott képet,
nevem hiába ne vegyétek,
örököstől elvegyétek.
Hullassatok ki emlékezetetekből,
— talmi ékszer, hamis kincs —
erre rím már régen nincs.
Ki csillogásba merül,
estélyibe-frakkba kerül,
s hullaligetben elterül.
Körösfői lányok,
portékátok eladjátok,
a világnál árvábban,
a halálnál drágábban.

Felebarátod ökre, háza
ne legyen kívánságod váza.
Feküdj az éj peremére,
ne búcsúzz, és ne nézz félre,
meredj a fényes körökre,
maradj fölösnek örökre.

...átjár, mint huzat...

2009-10-22T00:20:00.008+02:00

Ma este láttam Mészáros Márta új filmjét, az Utolsó jelentés Annárólt. Hatan voltunk a moziban, ami egész jónak számít. Nem is ez fontos most, és nem is az, milyen volt a film. Ami jelen pillanatban különösnek tűnik, az két filmebeli kulturális utalás egymáshoz való viszonya. Többször megidéződik József Attila Nagyon fáj kötete, és hasonlóan háttérré válik Kovács Kati Nálad lenni újra jó lenne című dala. Kérdéses, összeköthető-e a két alkotás valamiképp jelképesen az azokat "használó" karakterekkel, jelentésükkel (illetve társul-e ehhez értékminősítés). A József Attila-versek az emigráns Kéthly Anna és otthonmaradt szerelme közötti kapcsolat (emlék)helyei, illetve egy ponton konkrét üzenetté is válnak (ahol a Gyermekké tettél első strófája válik egyetlen, az árulásra figyelmeztető jellé). Kovács Kati dala abban a presszóban hangzik fel, ha jól emlékszem, ahol a besúgó (Anna szerelmének unokaöccse) beszervezése megtörténik. Később e dallam felidézése, eléneklése is arra csábítja Annát, hogy bízzon meg a fiúban. Aki mellesleg a (vallon) trubadúrlírával foglalkozó irodalmár, s így a szerelmi költészet olyan tradíciójának interpretálásáért felelős, mely (többek között a filmben elhangzott előadás szerint) alapvetően határozta meg az európai szerelmes beszédmódot. E hatás tetten érhető József Attilánál, s a populáris szerelmes slágereknél is.

Mindkét mű, a Nagyon fáj és a Nálad lenni újra jó lenne tapasztalata is a szeretett lény elvesztése, s ennek feldolgozhatatlansága. Nem szükséges részletezni, mennyire más összetettséggel beszél a két mű a szerelemről (én és másik viszonyáról). József Attila 1936-os kötetének versei megdöbbentően, alig felfoghatóan messzire jutnak a magány okozta idegenségnek, a psziché pőrére vetkőzésének elmondhatóságában, a nyelv teljesítőképességének határáig jutva. "A kultura / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben - // de az hol áll, / hogy nézze, mint dobál halál / s még egyedül kelljen szenvednem!" - olvassuk a nehezen feledhető sorokat. József Attilánál a veszteség nem megszüntethető, a seb nem gyógyítható, s ami megtört két ember között, azt nincs az a sín, ami összeforrasztaná. A megszelídítés felelősségének eljátszása égre kiáltó bűn, s a bosszúban erő nincs, csak átok. Csak a sebmagány marad. "Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, // oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat".

A Kovács Kati előadásában népszerűvé vált dal valamiképpen, az elválástapasztalat ellenére, alapvető derűt sugároz - a visszatekintés nosztalgikus derűjét varázsolja elénk a naiv, vidámnak tetsző női hang, az előadó arcáról le nem hervadó mosoly, a pergő táncritmus, a melodikus refrén. "Kék az ég és zöld a fű / íly egyszerű az élet. / Az egyszerűen nem lehet, / Hogy elveszítselek." Itt is megjelenik a szerelmi viszonyosságban az egymásra utaltság, a "kettős teher", de némiképp más kicsengéssel, s annak reményével, hogy nem a törés- és sebtörténet, hanem az újrakezdés problémátlan lehetősége határozza meg az életet. "Mindig kettőn áll a boldogság / Jobban bántottál, mint gondolnád / Megszépíti már a távolság / Az utolsó találkozót." A felelősség nem lett eljátszva, a bántás feledhető, ha símogatás követi, bosszúérzésről nincs szó - de talán nem túlzás azt mondani, hogy ez a fajta kincstári reménykedés, kapaszkodás is a méltóság elveszítésének következménye. Apró különbség, hogy itt a szerelmes nincs tudatában alantas helyzetének.

Gondolom, van pillanat és helyzet, például egy füstös harmadosztályú csehó közegében, amikor a dallamra van inkább szükség, arra, hogy valami kimossa a lélek hordalékát, s csak valami vattaszerű, szomorkás derű-bút hagyjon maga után, amellyel egy legurított szilvapálinka után ki lehet sétálni az őszi verőfénybe, s talán folytatni. Ezúttal maradnék mégis inkább Attilánál, s az ő szakadékainál. "Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat." Sorai talán nem gyógyítanak a hagyományos értelemben, nem bódítanak el, nem működnek narkotikumként, de a világ olyan természetű értését kényszerítik ki, mely nélkül talán nem is lenne kedvem folytatni. Versbarátaim társaságában viszont befejezni nem akarom - mégsem hagyhatom őket olvasó nélkül.

"Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. / Enyém a mult és övék a jelen. / Verset irunk - ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem."

Helló Halál...

2009-08-11T19:46:00.005+02:00

„Helló Halál, öreg haver!
Négyszemközt állunk a piacon.
Helló Halál, öreg haverom...
A faszomat megmutatom tenéked.”
Ezt a dalt sajnos nem találtam meg a hálón (a Levél nővéremnek 2. albumon található), így egy másik dalt választottam ide, a Tangót (a Frontátvonulásról)...
„Légy ma gyerek és játssz megint velem! Emlékezz, ahogy én emlékezem.”

Csak műhold voltál

2009-07-26T22:59:00.004+02:00

Azok után, hogy előző bejegyzésemben némileg felelevenítettem valamit a fesztiválkoncertek hangulatából, úgy alakult, hogy kb. nyolc év után ismét ellátogattam egyre. Nem volt érdektelen, ahogyan a szinte már csak retusált emlékekként - valahol mélyen belül - létező jelenségek kezdetk feloldódni és bepárologni a mába, elkeveredve a jelen benyomásaival Ki ne szeretné néha ezt az egyveleget, e különös tapasztalást. Alig látom a különbséget azok között a pillanatok között, amikor csak a távolságokat érintem, épp csak ujjbeggyel, és amikor belezuhanok, mint Jamie a csodalámpával, valami kavargó-forgó érzéki jelenvalóságba, melyben a mai pillanat eggyéválik minden más hajdani és majdani momentummal.

Nem lehetnek, mindazonáltal, illúzióim: minden másképpen van ma már. Nem kinn, hanem benn. Nem hátizsákkal és sátorral érkezem, nem dobom le azon melegében a nagyszínpad előtt, hogy a harmincöt fokban, porban-homokban táncoljam körül, az esti főzenekar próbja alatt, szebben átengedve magam a hangszereknek, mint később. De ez mégis mintha csak a körül lenne, a kívül, még ha szorosan össze is látszana függni a személyiséggel, ha van egyáltalán olyan. (Vagy lényeges-e egyáltalán, hogy van-e.) Valami, úgy hiszem, nem változott - az a pillantás, ahogyan felnézek ilyenkor az égre. Legyen ott déli verő, gomyolgó lila felhő, gépi fényekbe ütköző csillaghomály, de a kinyílt terek alatt, az emberek között szinte tapinthatóvá válik az egyedüllét nagyszerű szabadsága. Mint azoké a műholdaké, melyek a gépi fények, felhők és déli verő látszatcsilláma mögött figyelnek a hideg űrben. Műhold vagy magad is, akin megfordulhat egy lélek, és eltáncolhat egy másik lélekig? Jel vagy, posta, egy cseppnyi por, mit mások lépte vetett? A tüdődbe száguldó molekula talán megjárta már Afrikát, Borneót, Mexikóvárost.

Egyedül vagy, magadra hagyva, de szabadon is vagy, hogy jel legyél, hogy hold legyél, akire ránézve visszasugározhatod valakibe az ő érzéseit. Még ha mű-hold is. (Este csillag voltál, nappal meg fecske.)
És mindezzel az érzéssel együtt, olyannyira nem lényegtelen, ki van épp melletted, amikor bőrödön valamilyen ritmussal felpillantasz az égre - hogy melyik barátod osztja meg veled épp a te pillanatod, még ha nem is biztos, hogy tud róla. Ott van, és ennél nem lehet több lenni.

Borz lesen

2009-06-25T21:44:00.002+02:00

Történt egyszer. Minden beszédet így kellene kezdeni. Egy idő után, persze. A Kispál és a borz sokáig kihagyhatatlan ziccernek tűnt. (Fesztiválokon, ha máshol nem.) Történt egyszer, hogy mégis sikerült kihagyni. Aki hagyott már ki ziccert, az tudja, ezen legfeljebb kínnevetni lehet. De inkább le kell vonulni. A pálya szélére.
Észre sem vettem, hogy kihagytam a ziccert akkor először. Talán mert már rég ott álltam egy pálya szélén – és egy másik felé kacsingattam? Előbbi valószínűbb, mint utóbbi. A pályák mellett mindig erős a szembeszél, kintről már nem látom tisztán a játékot. Nem vagyok benne biztos, mit látok, csak hogy nem vagyok ott.
Mindegy, otthagytuk, elengedtük, tokkal, vonóval, hallgatunk már csak, nem dobálunk. Nem értékesítünk. Magunkat értékesítenénk. Megcsillan a pillanat késhegyén. A fény. Milyen fény? Semmilyen fény. Ki az, akinek a nevetésétől annyira félsz?
Mennyi szép mozdulat. Minden beszédet így kellene kezdeni. Aztán úgy folytatni, hogy nem vonulunk le. Csak azért sem. Hiszen a ziccert a csapat hagyja ki. Általam. Az ember akkor játszik leginkább csapatban, amikor legkevésbé gondolná. Vagy várná. A pálya szélén talán nincs csapat? (Jönnek galambok, segítenek magot válogatni.)
A ziccer a mese vége? Hogy mikor van vége a mesének. A Kispálnak nyilván semmi köze az egészhez. Az örömnek van, de most nem az örömről beszélek.
Mármost ki előtt szégyellem én ennyire magam? Ott a csapat a pálya szélén. Minden száj nyitva áll.
Történt egyszer, hogy könnyed hangulatos zenére táncoltam magamról elfeledkezve, mégis éreztem, hogy ott vagyok, barátság légkörében és barátok létkörében, talán Borz, de mindegy is, mert most az örömről beszélek. Bár igyekszem erős szavakat nem használni. Nem elsózni a beszédet. Pedig nem a só, a beszéd sok. Alul, felül.
A minap (=történt egyszer) szóba került fönt nevezett zenekar valamely dala. Meg dalszövege is, de ez most majdnem mindegy. Nincs nosztalgia, Neo. Ne próbáld elhajlítani az időt. Hajolj te magad. Ott állunk együtt a pálya szélén, most itt a helyünk, nem nagyon nézünk befelé, de azért néha kicsit elhajlunk. Együtt, ha még nem említettem volna.
Az illanás, hogy ebből áll az egész. E játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat. Tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ.
Ahogy siklik az a fény – már nem az örömről beszélek, már a boldogságról. Azon gondolkodom, miért töltöttek el mindig erővel, létszeretettel az előző bekezdés mondatai (nem én találtam ki őket). Most értem csak meg – ha egyáltalán. De ha igen, akkor a többes szám első személy miatt. Hogy felettünk siklik a fény. Mibennünk az élet.
Hársak tavasszal, ablakok ősszel.

Az ördög szerelme

2009-04-06T23:00:00.004+02:00

Vándorlásaim során ritkán szálltam meg útszéli vendégfogadókban. Kevéske pénzem napról napra volt beosztva, ezért csak akkor engedhettem meg magamnak a zárt szoba melegét és a vetett ágy kényelmét, ha aznap nem várt adomány ért egy-egy ingyenlakoma avagy csekélyebb pénzösszeg formájában. Mivel teljes mértékben a véletlenre igyekeztem bízni sorsom alakulását, ritkán köszöntött rám efféle szerencse.
Aznap a dél egy kisebb üdülőfaluban ért, ahol épp tudós férfiak gyülekezete tartott nagyszabású tanácskozást. Mikor egy vétlen megjegyzésem után fölmerült, hogy magam is konyítok valamicskét mind az antik auktorok versezeteihez, mind az egyházatyák tanaihoz, meghívtak becses körükbe, gazdagítanám szerény megjegyzéseimmel értékes disputájukat. Beszélgetésükhöz fűzött széljegyzeteim olyannyira elnyerték tetszésüket és felajzották szellemüket, hogy ebédre is meginvitáltak, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy délután is szórakoztatom őket szellemes meglátásaimmal. A meghívást némi szükségszerű szabadkozással fogadtam, a különféle francúz stílusban elkészített étkeket és italokat ellenben jóízűen fogyasztottam el.
Az ebéd utáni kávénál az a merész terv ötlött eszembe, hogy megszorongatom kissé e tudós társaságot. Beszéljünk talán az ördög szerelméről! Indítványoztam. Azonnal föltűnt, hogy még csak nem is hallottak erről a tudományunk mai állása szerint már elcsépelt közhelynek számító problémáról. Egyikük mégis halvány kísérletet tett arra, hogy megfeleljen nekem, még pedig az alább következő fölhívással. Cselekedjünk akképp, mint ama ókori férfiak Plátó elbeszélésében, és meséljen mindenki szép történetet az ördög szent szerelméről! A többiek, lebírva futó meglepetésüket, sűrű bólogatásba fogtak, világosan leleplezve ezzel, hogy mindannyian járatosabbak a nem létező dolgok szép beszédek általi valóságossá stilizálásában, mint a hétköznapi világunk dolgaival történő tudós foglalatoskodásban. Rendben van, adtam be látszólag a derekam, nagyon szívesen csatlakozom magam is egy effajta mulatsághoz, és térek majd vissza későbben, amikor utam visszafelé vezet, e célból közétek. Igen ám, de nem volna mindenekelőtt illő és szép cselekedet, ha az igazságról váltanánk szót, a maga nemes és félelmetes mezítelenségében? Hogy ne hozzam őket további kellemetlen helyzetbe, fölajánlottam, hogy magam vázolom fel a legendát, csak hogy mindannyian könnyebben emlékezetünkbe idézzük azt, és mihamarabb megvitathassuk az arra érdemes pontokat. E fölvetésem még hatékonyabb bólogatáshullámot váltott ki.

Ám épp hogy elkezdtek volna hullani szavaim fogaim közül, hatalmas zsivaj ütötte meg egyszerre mindkét fülem. Nagy tömeg közelgett, közrefogván valamit, vagy valakit. Kérdő tekintetemre egyik társam elárulta, hogy boszorkányégetésre vár itt a nép, hisz épp a minap ítéltek el egy vajákos asszonyszemélyt. Mi volt bűne? Tettem föl az adott helyzetben szükséges kérdést. Újrafordította Salamon énekeit, hangzott a szörnyű felelet. De nem ám ártatlan, az egyházunk nemes teológiai hagyományaihoz hű allegorézist állítva a középpontjába, hanem nyelvileg, sőt, elsősorban költőileg hű átültetését kísérelte meg az énekeknek! Ez valóban főbenjáró vétek, bólintottam. Láthatnám esetleg azt az eretnek fordítást? Sajnos, méltóságos püspök urunk vette azt magához. Tudatta velem sajnálkozva társam. Nincs kétségem afelől, azóta már csak hamvai maradtak a pestisnél veszélyesebb kórt hordozó papírlapoknak. Magam sem kételkedem efelől. Nyugtattam meg őket. Nem hívhatnánk hát magunk, tanult férfiak közé kis ideig e bűnös némbert, és oldanánk meg leláncolt nyelvét addig, amíg elszavalja nekünk a tiszta hívő lélekre ártást hozó sorait. Ránk, világos és szilárd ítéletű elmékre bizonnyal semmi hatással nem lehet, ám kötelességünk minél alaposabban kiismerni ellenségünket. Ha valamelyiktek nem érzi megingathatatlannak magát ahhoz, hogy végighallgassa, amit e fenemód veszedelmes asszony elénk tárhat, lehetősége van itt hagyni köreinket. Talán még az ördög szerelméről is hallhatunk tőle néhány átkos szót. Ez csakugyan olaj lenne a tüzére, mormogta halkan a mellettem ülő férfi, de egyikünk sem méltatta mosolyra ízetlen tréfáját.
Természetesen mindannyian sziklaszilárdnak éreztük hitünket, így egyikünk, a köztünk rangban legmagasabban álló, csengő arany szavakkal váltott néhány szót a poroszlókkal, és távoli felügyeletük alatt nemsokára körünkbe is érkezett a veszélyes asszonyszemély. Nem volt már fiatal, és nem is különösebben szép, átható, nyugodtan mondhatom, bölcs tekintetének hatása alól mégis nehezen került ki a magamfajta jámbor utazó. Ilyen lehetetett volna az orléans-i Johanna, ha megéri harmadik évtizedét, gondolom most magamban, midőn föltekintve kéziratomból, karosszékemben pillanatra hátradőlök – ám azonnal vissza is térek elbeszélésem majdnem elhullajtott fonalához.
Nyerhetsz magadnak egy-két röpke órát az életből, tudatlan szuka, ha elszavalod vendégünknek azt a versezetet, melyen az utóbbi években titokban és bűnös módon dolgoztál! Szólította fel a foglyot a magas rangú úr. Bár vélhetően nem e jóindulatot sugárzó gesztus győzte meg, hanem a cinkos pillantás, melyet közben velem váltott, végig felém fordulva elárasztott minket ihletett és erőteljes énekével. Minden szavát feljegyeztem előbb emlékezetembe, majd esti szállásomon a magammal hozott pergamenlapokra is. Mivel manapság az inkriminált fordítás bármelyik nagyobb városi könyvtárból beszerezhető, nem tartom szükségesnek a gyönyörű szóáradatot megosztani figyelmes olvasóimmal. Elég legyen az, hogy amíg szintagmafüzérei ajkairól a mi fülünkbe vándoroltak, lélegzetünk bennszakadt, és korábbi gúnyos mosolyaink őszinte csodálattá szelídültek. Néhány percig nem tudtunk megszólalni, de aztán, erőt véve magamon, elismerőn biccentettem felé. Nem kevés munka van ebben az átültetésben, hölgyem. Sajnálatos, hogy rossz helyen és kegyetlen időben állította ily haszontalan, ám annál veszedelmesebb írás létrehozásának szolgálatába eléggé nem becsülhető képességeit. De volna itt még egy kibogozandó eset, melyben segítségét kérnénk. Az előbb tudós barátaimmal épp az ördög szerelmének esetét készültünk megvitatni. Mindannyian örömmel fogadnánk, ha hallhatnánk véleményét az ügyben: ossza meg velünk, mit gondol, mi légyen az igazság a kérdésben?
A nő hosszú pillanatokig csendben hallgatott, majd ím ígyen küldte irányunkba haldoklásnak induló mondatait. Az igazság? A hatalom találta ki ezt a szót, azt jelenti, ketrec. Amiről egyeseknek írniok is szabad, másoknak még hallgatni is tilos. És amit a kiváltságosok minden éjjel rongyosra olvasnak, megégetik annak létrehozóját. Igazságosnak annyit tesz, hatalmasnak lenni. Nekem annyi hatalmam van most, mint annak az osztrigának, mely ebédnél percenként ropogott fogaitok alatt. Velem akar jóllakni eszmétek, aztán kiköpnétek porhüvelyemet?
Vigyázz, mit beszélsz, asszony, mert nagyon megjárhatod, förmedt rá a magas rangú úr, nem túlzottan körültekintő helyzetfelmérésről téve tanúbizonyságot. Én azonnal közbevágtam, nehogy végképp elrontson mindent. Nagyobb hatalmad van, asszony, mint sejtenéd. Gondolataid tovarepülik az évszázadokat, ha értő fülekre találnak. Kitörhetsz a mai igazság ketrecéből, és lehetsz egy későbbi kor hatalmasa. Ügyelj rá, hogy igazságosságod az emberi életet óvja mindenestül, és ne adjon tápot oktalan haláloknak. Ennek fényében beszélj hát. Ha nem is arathatod le hangod gyümölcsét úgy, mint Sehrezád, hisz ne legyen kétségünk afelől, magad nem láthatod már meg a lenyugvó napot, gondolataid nem fognak veled együtt hamuvá válni.
Hosszú percekig mélyedtünk egymás tekintetébe. Végül, nálam nagyobb ívű gondolkodásmódról téve tanúbizonyságot, ekképp bánt el kíváncsiságommal. Jól tudom, szavaidban több a jóindulat, mint azt saját társadalmi helyzeted megengedné, és annál kevesebb a félelem. De hiába. Én nem leszek hatalmas, mert a hatalom erővel párosul, és az erő mindig maga felé hajlítja az igazságot. Az igazság a nagyobb tömeg felé vonzódik. Én nem szeretem a tömeget. A bölcs életet kovácsol a hazugságból is, de a halál mégiscsak legtöbbször az igazság sarjadéka. De nem is értem, mit vársz tőlem. Ördög nincs, mindannyian tudjuk, a szerelemről pedig lehetetlen elmondani az igazságot.
Erre már többen is felpattantak a hallgatóság soraiból, serényen poroszlókért kiáltva. Azok nem is késlekedtek, és buzgón elvezették a tudós boszorkányt. A pillanatnyi felfordulást kihasználva jómagam feltűnés nélkül távoztam a helyszínről, teletömve zsebeim fűszeres csigákkal. Az alkony már az országúton talált, hátam mögött a hamvadó máglya és a lenyugvó nap egymásba olvadó pirosával, emlékeim macskakövei között sarjadó verssorokkal.

Belülről izzás

2009-02-04T23:52:00.010+01:00

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.

A minap újra elém került az egyik olyan vers, mely képes erős érzéki hatást kiváltani bennem- az Aranykori töredékbe ütötte bele valaki az orrom. Mintha a sorok lüktetése, a szavak ritmusa a szív ritmusára dobolná bele jelentését a zsigerekbe. De már el is tévedtem a nyárban - hiszen éppenséggel nem a jelentésről van szó. Valami dobban, és valamit jelent egy szó, egy mondat? Nem tudnám megmondani, melyik van előbb, és melyik utóbb (van -e előbb s utóbb), s hol jelentkezik a szívritmuszavar, de előbb-utóbb az a sajátos érzés fog el, amikor a szívem valamilyen nem várt, hirtelen megerőltetéstől pillantokig egészségtelenül gyorsan verni kezd, felfokozott érzéki állapotot idézve elő. Olyankor félek egy kicsit, de vágyom is rá. Valami ilyesmit érzek néha, ha a lüktető örömöt olvasom.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul, / a házakon s a házak tűzfalán, / a világvégi üres kutyaólban / aranykori és ugyanaz a nyár! / És ugyanaz a lüktető öröm; / dobog, dobog a forró semmiben, / ellök magától, eltaszít szivem / és esztelen szorít, szorít magához!

A hatásban bizonnyal nagy szerepe van az ismétlésszerkezeteknek - Pilinszky gyakorta él a ritmikus szófelbontás vagy szómegisméltés módszerével, s tökéletesen alkalmazza azt. (Hullám hullámmal, virág a virágtól szélcsendben, szélben mozdúlva, mozdulatlanúl hány és hányféle színeváltozás, a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje!) Csak az tud ennyire bátran, merészen, a magabiztosság illúziójával hozzányúlni a szavakhoz, aki érzi azok idegenségét. Aki velük kapcsolatban túl van jón s gonoszon, de nincsenek atyafiságban.

Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan? A kérdésben csakúgy benne van az affirmatív, mint a negatív válasz. A kétkedő csodálat s a büszke ámulat. A rafinált kétségbeesés és az alázatos tudás. Pilinszkyből hiányzik a profizmus fölénye - ebben Mészölyre emlékeztet. Mindketten patikamérlegre teszik a nyelvet. (Ellenpélda: Esterházy Péter - dühítően, szemtelenül profi. Mint az Istennel mosolyogva kvaterkázó igehirdető. A hiteltelenségig lenyűgöző. Zsákban hozza a szavakat.) Pilinszky nyelve félszeg. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását.

Mi készül itt e tenger ragyogásból? / Ha lehunyom is, süti a szemem; / mi kívül izzott, belül a pupillán, / itt izzít csak igazán, idebenn! / A világ is csak vele fényesűl, / az örömtől, aminek neve sincsen. / Mint vesztőhelyen, olyan vakitó / és olyan édes. Úgy igazi minden.

Don't let me down

2009-01-12T21:57:00.007+01:00

Van egy barátom, aki azt vallja, ki kellene jelölni olyan napokat az év hajlataiban, melyeken legalább négy fertályórát (egymás után, reklámszünet nélkül) kötelező volna Beatlest hallgatni. Télutón a Here comes the sun-t, hogy ahhoz az érzéshez szoktassuk magunkat, hogy bármennyire is hosszú és hideg volt a tél, valójában minden rendben van. (Gondolatként talán banális mindez, életérzésként kevésbé. Little darling, I feel that ice is slowly melting.) Amikor csap orrunkban a tavasz émelyítő szaga, akkor érdemes - szerinte! - az Across the universe-t felhelyezni a lemezjátszóra, csak hogy ne felejtsük el, semmi sem változtatja meg a világunk. Jai guru deva om. Tüzes szellemű barátom képes a legrafináltabb dalokból is kimazsolázni magának a legközhelyesebb eszméket - mindig irigyeltem ezért a képességéért. (Limitless undying love which shines around me like a million suns.) Szertelen barátom messze földön híres Everton-drukker, s bár még sosem járt Liverpoolban (mi több, fény- vagy mozgóképen sem volt hajlandó egy pillantást vetni rá), esküszik rá, hogy csakis nyáron lenne hajlandó ott élni, s ezért javasolja ekkor a Penny Lane-t. (Nagyvonalúan szemet hunyva afölött, hogy ez is Paul szerzeménye. In Penny Lane there is a barber showing photographsOf every head he's had the pleasure to have known,And all the people that come and goStop and say hello.) Ám mivel szélkakaslelkű barátom nyáron leginkább mégis szerelmes szeretne lenni (bár ebbéli ambícióiból az utóbbi éveiben némeileg kénytelen volt alábbadni), minden rábeszélés ellenére előszeretettel nyúl az I want to hold your hand-ért (ráadásul nem másért, mint a hírhedt a Shae-koncertfelvételért, melynek sajátossága, hogy a baseball-stadion kihangosítói artikulálatlan ordításként és éktelen hangzavarként tudták csak közvetíteni a gombafejek kiművelt zene- és énektudását - más kérdés, hogy a sikoltozó rajongók tömegében ez aligha tűnt fel bárkinek is). Az őszi napfordulón viszont csak a Hey Jude-ot hajlandó beprogramozni hordozható számítógépén. Ilyenkor az jut eszébe, bárcsak még nyár lenne, de ezt végeredményben nem gondolja komolyan. Hisz ezért is választja épp ezt a dalt. (And anytime you feel the pain, hey Jude, refrain, Don't carry the world upon your shoulders. For well you know that it's a fool who plays it cool By making his world a little colder.) Amikor az utolsó falevelek is beletaposódtak a fagyos anyaföldbe, érzékeny barátom a hosszú és kanyargós évet, örökké csak a könnyed megfeleléseket keresve, a The Long and Winding Road-dal fejezi be. The long and winding road That leads to your door Will never disappear. Vajon mit érez naivan, mikor ezt hallgatja?

Lélek, védekezz

2009-01-07T23:18:00.004+01:00

Köszönteni, ha nem is a napot, de az évet. Radnóti Miklóst születése után száz évvel. „Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!”-súgja a Hang. Mennyi mindent duruzsol napról napra a fülembe, míg várok kitavaszodást, télbetoppanást. „Fázol? várj, betakarlak az éggel, / hajadra épül a himzett csillagok / csokra és holdat lehellek / a szemed fölé.”
Nem, a költészet nem teszi az életet sem elviselhetőbbé, sem elviselhetetlenebbé. Amikor a hangok, a szavak egy-egy riadt pillanatban ott döngicsélnek a fülünkben, mint Micimackó méhei, nem mozdul meg semmi a világ szerkezetében. Talán csak annyira, amennyire a mi testünk, „napbadobált csókjaink” vagy megbicsakló térdünk része a világ szerkezetének - vagy még annyira sem. A szavak orpheuszi ereje csak a saját izmainkat mozgathatja, szívünknek adhat egy picit gyorsabb dobogást, gondolataink terelheti el egy-egy múló percre az adott napra szabott szomorúság- vagy félelemadagról.
De ki mondhatja meg, mi történik egy-egy múló perc után. A hexameter utolsó szótagja milliméterekkel megnöveli táskát szorongató kezünk lendületét, s talán ennyi elég is, hogy ne csobbajon bele cipőnk egy undok pocsolyába, hogy nyugodtan átérjünk a zebrán, vagy épp úgy érkezzünk egy ajtó elé, hogy beengedhessünk valakit magunk előtt. Radnóti-sorsok hálózzák be keresztül-kasul az életem - mennyit számít, nem tudom. Más sorok, dallamfoszlányok, lemondó és bátorító tekintetek, mosolyok, kézlegyintések is bejárják. Átjáróház vagyunk.

„Kabátom belő balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.”

Szeretem, ha Radnóti jár át akkor, amikor én is lefelé tudok csak tekinteni. Mintha megvédene attól, amit nem látok. Nem véd meg, természetesen. De magam köré varázsolom a szavak mintha-orpheuszi erőterét. És egy bizonytalan pillantban talán felnézek. Talán nem.

„Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.”

Ólomló délután

2008-12-19T21:14:00.008+01:00

Az év utója, mint szorgos pásztorkutya, csaholva-játékosan tereli a múlás felé az ócska gondolatokat. Ezek nem alkotnak feltétlenül szomorú kémhatású elegyet. Amikor Dsida alanti versrészletének sorai bukkannak fel a fejemben (gyakran egy hasonló hangzású szó, ritmus vagy rím hatására), a múláshoz aligha társul a Kosztolányi-féle Semmi félelmes deleje. Valamiféle nehezen védhető derű költözik a szívbe, s a Dsida-sorok lassú áramlása eltakarja az eltűnés szó legtöbb értelmét. A tűnésből tűnődés lesz, talán tündöklés, „tűnő istenkedés”.

„Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.”

József Attila csak egy évvel töltött többet e földi vendégségben - bár alig egy fél évvel korábban, vissza sem nézve távozott innen. Dsida végső - lírai - gondolatkísérlete („Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?”) nem áll távol JA utolsó idejének küzdelmeitől. Halljuk-olvassuk az ő szavait is, ezerkilencszázharminchétből.

„Könnyű emlékek, hova tűntetek?

Nehéz a szívem, majdnem zokogok.

Már nem élhetek meg nélkületek,

már nem fog kézen, amit megfogok.

Egy kis játékot én is érdemelnék -

libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,

kikért annyira sóvárogtam én

s akiknek egyengettem szuronyát -

törökök, búrok, gyűljetek körém!

Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!

Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!”

Ott fönn a derűs ég

2008-10-23T01:10:00.000+02:00

„Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.”

Azt az 1922-es balatonkeresztúri képet szerettem volna megtalálni, melyen a fémeztelen, fürdőnadárgos Deziré játékos-teátrális mozdulattal a nyári homokpadon nyújt kezet egy kisfiúnak, ki hasonló gesztussal viszonozza azt - nincs még egy Kosztolányi-fénykép, melyen pontosabban mutatkozna meg a játék-lét. A fotón Dezső tekintetben és testtartásában nemcsak a lehajlás gesztusa, hanem a megtisztelve lét, nemcsak a felemelés, de a gyermekké emelődés is ott van. A kisgyermek elfogadja a pillanat és a lét játékát - fölfelé néz, a fölnőttre, de mozdulatában a magához emelés, a hozzá ereszkedés is vibrál. A két alak viszonya kiegyenlített, nem érezzük, hogy bármely irányba is elbillenne a kép. Barátok találkozása ez, amikor minden megtörténhet - az átváltozás, a nem varázslatként értett varázs pillanata ez.
A szeptemberi áhítatot megelőző pillanat - még a nyáré, a „termő férfikor”-é, a véget aligha ismerő csodálaté. Hadd maradjunk ma ennél.

A balatoni fotó itt izeg-mozog előttem, de a hálón nem találtam meg. Ezért az 1927. decemberi portrét választottam, melyről leginkább átsugárzik a költő derűs, gyermeki oldala. A mosoly, a pillantás, a kócos haj teszi.

„Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet.
Ezt a költők gyakran szégyenlik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék vallani. Sőt regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos a számukra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.” (Gyermek és költő, 1930)